- Élt egyszer egy király, annak volt egy világszép
lánya. Ez a lány olyan gyönyörű volt, hogy szebbet
képzelni sem lehetett volna nála. De úgy eltelt a
szépségével, olyan kevély, olyan fennhéjázó volt,
hogy egyetlen kérőjét sem tartotta méltónak
magához. Egyiket a másik után kosarazta ki, és
ráadásul még gúnyt is űzött belőlük.
- Egyszer a király nagy ünnepséget rendezett, s
arra meghívott a környékről minden házasulandó
férfit. Se szeri, se száma nem volt a vendégnek; akit
elriasztott volna a királylány kevélysége, azt
odacsalta a szépsége. Azokat, akik a királykisasszony
kezére pályáztak, rang és méltóság szerint sorba
állították: elöl álltak a királyfik, utánuk a
hercegek, grófok és lovagok, legvégül pedig az
egyszerű nemesek. Mikor ezzel elkészültek, megverték
a dobokat, megfújták a kürtöket, kitárult a palota
kapuja, kivonult díszes kisérettel, ajkán
fennhéjázó mosollyal a világszép királylány, és
elvonult a kérők sora előtt. Némelyikre éppen csak
rátekintett, némelyik előtt megállt s végigmérte,
némelyiknél még a száját is elbiggyesztette. Mert
hát mindegyiken talált valami kivetnivalót.
"Olyan, mint egy boroshordó" - mondta egy
kövérkésre, egy sovány magasnál meg visszafordult a
kísérethez, s azt kérdezte: "Ugyan hová nő ez
az égimeszelő?" A harmadikat így fitymálta:
"Dagadt meg apró, esetlen tuskó"; a
negyediket így: "Ez se jó, ez se jó, mint a
halál, oly fakó!" Az ötödiket azzal intézte el:
"Olyan piros a haja, mint a kakas taraja!" A
hatodikkal az volt a baj, hogy nem elég délceg:
"Görbe, mint a megvetemedett fűzfavessző."
Mindegyiknek megadta a magáét, de egyiken sem
élcelődött annyit, mint a sor elején egy szép szál,
derék királyon, akinek egy kicsit horgasra nőtt az
álla.
- - Ejha! - kiáltotta. - Nézzétek, ennek éppen
olyan az álla, mint egy rigónak a csőre!
- Az ifjú királyon rajta is ragadt a csúfnév.
Attól fogva csak úgy emlegették, hogy: Rigócsőr
király.
- Az öreg király a palota tornácáról figyelte a
lányát. Látta, egyebet sem tesz, mint gúnyolódik, s
a sok egybegyűlt kérőnek mind kiadja az útját. Ezen
aztán haragra lobbant, véget vetett az ünnepségnek,
útjukra bocsátotta a felsült vendégeket, és maga
elé szólította a lányát.
- - Kevélységednek el fogod venni méltó
büntetését - mondta. - Vedd tudomásul: hozzáadlak az
első koldushoz, aki a palota kapuján bezörget!
- A királylány nem vette komolyra a dolgot, azt
hitte, csak fenyegetődzik az édesapja; bevonult a
lakosztályába, élt tovább vidáman, s még másnap,
harmadnap is fel-felkacagott, ha eszébe jutott egyik
vagy másik pórul járt kérőjének elsavanyodott
képe. Meg is feledkezett hamarosan az apja szavairól, s
akkor sem gondolt semmi veszedelemre, amikor néhány nap
múlva zene zendült, énekszó hangzott föl az ablakai
alatt, s egy koldus kezdte fújni a nótáját valami kis
alamizsnáért.
- A király éppen a trónteremben időzött, s amikor
meghallotta az udvar felől a muzsikát, kiküldte
nyomban a szolgálattevő kamarást, nézze meg, mi
történik odakint.
- A kamarás csakhamar visszajött és jelentette:
- - Egy énekes koldus nótázik az ablak alatt.
- - Vezessétek azonnal elébem! - adta ki a parancsot
a király.
- A testőrök lementek, és a trón elé
állították a koldust. Piszkos volt, poros volt,
ruhája viseltes, haja gondozatlan, arca borostás;
félszegen várakozott a kíváncsi udvari nép
gyűrűjében, míg a királylány be nem vonult, és
helyet nem foglalt apja mellett. Akkor a király intett,
a koldus meg rákezdte: énekelt egy verset, pengette
hozzá a zeneszerszámát, s amikor befejezte, egy kis
jószívű adományt kért.
- - Nagyon tetszett nekem a nótád - mondta a
király. - Ezért tisztességes jutalmat érdemelsz. Itt
a lányom: neked adom feleségül.
- Most aztán megrettent ám a királylány! Könnyek
szöktek a szemébe, esengve fordult az édesapjához, de
az nem tágított.
- - Megmondtam neked: nem kellettek a királyi
kérők, hát hozzáadlak a legelső koldushoz, aki a
palota kapuján bezörget.
- Nem használt sem sírás, sem könyörgés; a
király véghezvitte, amit föltett magában, s ott
helyben összeadták a koldust meg a királylányt.
- Mikor ez megtörtént, azt mondta a király:
- - Nem illik, hogy egy koldusasszonyt tartsak a
palotámban; szedd a sátorfádat, mehetsz az uraddal!
- A koldus kézen fogta a kevély királylányt,
kivezette a palotából, és gyalogszerrel nekivágtak a
nagyvilágnak. Mentek, mendegéltek; egy idő múlva egy
szép nagy erdőbe jutottak. A királylány megkérdezte:
-
- Kinek az erdeje ez a kerek erdő?
-
- A koldus meg azt felelte:
-
- Rigócsőr királyé ez a kerek erdő;
- hozzámentél volna, most a tiéd volna.
-
- Mire a királylány szomorúan:
-
- Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
- Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
-
- Átvágtak az erdőn, kibukkantak a mezőre. A lány
megint megkérdezte:
-
- Kinek a mezeje ez a szép zöld mező?
-
- A koldus azt felelte:
-
- Rigócsőr királyé ez a szép zöld mező;
- hozzámentél volna, most a tiéd volna.
-
- Mire a királylány még szomorúbban:
-
- Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
- Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
-
- Áthaladtak a mezőn, és nemsokára egy nagy
városba értek. A királylány itt is megkérdezte:
-
- Kinek a városa ez a tágas város?
-
- A koldus pedig így felelt neki:
-
- Rigócsőr királyé ez a tágas város;
- hozzámentél volna, most a tiéd volna.
-
- A lány meg, olyan szomorúan, hogy a könnye is
kicsordult:
-
- Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
- Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
-
- De a koldus most már nem állta meg tovább,
keményen rászólt:
- - Nem tetszik nekem, hogy mindig más férjet
kívánsz magadnak. Én talán nem vagyok elég jó
neked?
- A királylány megijedt, szólni sem mert többet,
de mikor egy irinyó-pirinyó házikóhoz értek, s az
előtt megálltak, nem bírta tovább, csak kiszaladt
belőle a kérdés:
-
- Miféle viskó ez? Hisz bele se férek!
- Kié ez a hitvány, nyomorult kis fészek?
-
- A koldus pedig azt felelte:
- - Ez a mi házunk, itt fogunk lakni.
- A kevély királylánynak bizony le kellett hajtania
a fejét, hogy az alacsony ajtón beférjen.
- - Hát a szolgák hol vannak? - kérdezte.
- - Miféle szolgák? - felelte a koldus. - Ha akarsz
valamit, magadnak kell megszerezned, itt ugyan más nem
gondoskodik rólad! De elég a szóbeszédből: rakj
tüzet, főzz vacsorát, éhes vagyok, fáradt vagyok!
- De hát honnét is értett volna a királylány a
tűzrakáshoz meg a főzéshez? A koldusnak kellett
segítenie, hogy végül is menjen valahogy a dolog.
Aztán elköltötték a sovány estebédet, és
lefeküdtek.
- Másnap már kora hajnalban kiráncigálta a koldus
a királylányt az ágyból.
- - Mit képzelsz, itt is délig heverészhetsz?
Gyerünk, dologra; tedd rendbe a házat, készíts
ebédhez, hasogasd fel a fát, s ha azzal megvagy, ott a
kert, tele van gazzal, meg kell kapálni!
- Szegény királylány fölkelt nagy álmosan,
kisöpörte a házat, meghámozta az ebédhez a krumplit,
ahogy tudta, fölhasogatta a fát, aztán fogta a kapát,
kiment a kiskertbe, beállt a gazba, és vágni kezdte,
de olyan keservesen, hogy minden kapavágásnál
kiperdült egy könny a szeméből. Finom kis kezét
törte a forró homok, de mindennél jobban fájt a
szíve: szánta-bánta kevélységét, s egyre azt
sóhajtozta:
-
- Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
- Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
-
- Így tengődtek egy ideig, s amijük volt, lassan
mind fölélték. Akkor azt mondta az ember:
- - Hallod-e asszony! Ez így nem mehet tovább:
mindig csak enni, semmit nem keresni! Mától fogva
kosarat fogsz fonni.
- Azzal kiment a határba, vágott egy nyaláb
vesszőt a rekettyésben, és hazavitte; a királylány
meg nekiült a kosárfonásnak. Fonta, fonta, amíg
bírta, de hát nem bírta sokáig, a nyers
fűzfavesszőktől kisebesedett az ujja.
- - Ehhez látom, nem értesz - mondta az ember -,
talán a szövéshez több tehetséged van.
- De a királylány hiába igyekezett, a szövéssel
sem volt nagyobb szerencséje, alig fogott hozzá, az
érdes szál csakhamar fölvérezte az ujját.
- Az ember bosszankodva legyintett:
- - Én ugyan megjártam veled! Ki látott ilyen
asszonyt, aki még csak nem is konyít semmiféle rendes
munkához! Valami mást kell megpróbálnunk; ezentúl
korsókkal, agyagedényekkel fogunk kereskedni. Én majd
beszerzem az árut, te meg kiülsz vele a piacra. Nem
várhatjuk, amíg a sült galamb a szánkba repül!
- A királylány szíve elszorult az aggodalomtól.
Hogy ő ott üljön a piacon, és edényeket áruljon! Ha
arra gondolt, hogy valaki meglátja ott az édesapja
udvarából, majd megfagyott a vére, úgy félt tőle,
hogy kinevetik: lám, hogy fenn hordta az orrát, most
bezzeg ő sem különb, mint a többi egyszerű
kofaasszony! De hát mit tehetett volna? Ha nem akart
éhen halni, engedelmeskednie kellett. Mikor eljött a
vásár napja, kora hajnalban fölszedelőzködött,
kiült a piacra, kirakta maga köré az edényeit, és
elkezdte, előbb csak úgy röstellkedve, félénk
rebegéssel, aztán lassan nekibátorodva:
- - Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat,
cserépkorsót vegyenek!
- Az emberek szívesen vették a portékáját: szép
volt az edény, de még szebb, aki kínálta; nem
alkudtak sokat, megadták, amit kért érte; olyan is
akadt, aki el sem vitte, amit vett, otthagyta neki
pénzestül. Alkonyatra az asszony mind túladott az
edényeken, s egy teli kendő pénzt vitt haza az
urának. Most aztán megint abból éldegéltek, ameddig
tartott.
- Mikor elfogyott, az ember megint beszerzett egy
halom edényt, a királylány pedig ismét kiment vele a
piacra. Letelepedett mindjárt a piactér sarkán,
közvetlenül az út mellett; kirakta a sok edényt, s
árulni kezdte:
- - Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat,
cserépkorsót vegyenek!
- Hát ahogy ott üldögél, egyszer csak por
kavarodik az úton: arra vágtat egy részeg huszár,
egyenest az edények közé rúgtat, és ízzé-porrá
zúzza valamennyit. A királylány sírva fakadt, azt sem
tudta szegény, hová legyen félelmében.
- - Jaj, mi lesz velem - keseregte -, mit szól majd
az uram a kárhoz!
- Hiába csitították, hiába vigasztalták;
felugrott a zsámolyról, otthagyta a sok cserepet,
hazaszaladt, s elmondta az urának, mi történt.
- - Ki hallott már ilyet: törékeny edénnyel
kiülni az út szélére, hogy mindenki belegázoljon! -
mérgelődött az ember. - Magad is láthatod, nem való
vagy te semmi rendes munkára! Szerencsére délelőtt
fönt jártam a király szakácsánál, érdeklődtem,
nincs-e szükségük szolgálóra; megígérte, hogy
felfogad konyhalánynak.
- Konyhalány lett hát a királylányból. Az volt a
dolga, hogy kezére járjon a szakácsnak. Ha hozni
kellett valamit, őt szalasztották, ha piszkos munka
akadt, neki kellett elvégeznie, soha egy perc nyugta nem
volt, dolgozhatott látástól vakulásig. A fizetsége
meg az volt, hogy elvihette, amit az inasok, szobalányok
meghagytak a királyi asztal maradékából. Egy-egy
szilkét dugott a két zsebébe, azokban hordta haza,
amit odavetettek neki meg amit a tányérokon talált.
- Egy napon éppen vízért szalasztották a kútra.
Telehúzta a két vödröt, s nekifohászkodott, hogy
fölcipelje őket a konyhára. Egyszerre csak vidám
dobszó ütötte meg a fülét. Gondolta, megnézi, mi
az: azért az egypercnyi késedelemért csak nem fogja
megszidni a szakács. Odaóvakodott a palota udvarának
kőkerítéséhez, és kifülelt. De kár volt
kíváncsiskodnia, mert csak a szíve lett nehezebb
attól, amit hallott. Mert a kikiáltó azt adta hírül
országnak-világnak, hogy aznap estére a király nagy
vigalmat rendez a palotájában, azon fogja kiválasztani
a menyasszonyát.
- "Ha nem lettem volna olyan gőgös, ma este én
is ott lehetnék!" - sóhajtott a királylány.
Visszament nagy búsan a kúthoz, fölemelte a két
nehéz vödröt, s vitte a konyhába. Ott egész nap
sütöttek-főztek, a királylány alig győzte a
rengeteg baromfikopasztást, mosogatást, törülgetést,
takarítást. Mikor bealkonyodott, s nem akadt több
sürgős munka a konyhán, a főszakács rászólt, hogy
ne lábatlankodjék az útjukban, mehet a dolgára.
- De a királylány legalább látni akart valamit az
ünnepségből, mielőtt hazatér a nyomorúságos
kunyhóba. Föllopakodott hát a lépcsőn, és
meghúzódott az ajtó mellett, onnan leskelődött.
Odabent a teremben kigyulladt a fény, pompásnál
pompásabb vendégek vonultak be, csupa ékesség, csupa
ragyogás volt minden, ő meg királylány létére
örülhetett neki, hogy legalább a küszöbön
megtűrik. Az inasok ott siettek el mellette a díszes
tálakkal, sorra kínálták a vendégeket. Aztán mikor
a maradékot visszavitték a konyhára, néha neki is
odavetettek egy-egy falatot. Szegény asszony mohón
kapott az alamizsna után, és gyorsan bedugta a
szilkéjébe, hogy majd hazaviszi, és megosztja otthon
az urával.
- Mikor a lakomát befejezték, megharsantak a
kürtök, kitárult a királyi lakosztály aranyveretes
ajtaja, s apródok sorfala közt, tetőtől talpig
bársonyban, selyemben, nyakában vastag aranylánccal
bevonult a király. Elnémult a vendégkoszorú,
abbamaradt minden beszéd, még suttogás sem
hallatszott. Ebben a nagy csöndben a király lassan
végigjártatta tekintetét a jelenlevőkön, aztán
elindult, át a termen, egyenest az ajtóhoz; ott
megállt a konyhalány előtt, könnyedén meghajolt, s
így szólt:
- - Add a kezedet, veled akarom eljárni az első
táncot.
- Ebben a pillanatban a zene is megszólalt, de
szegény királylánynak nemhogy táncolni nem volt
kedve, de legszívesebben a föld alá süllyedt volna
szégyenében. Hát még amikor megismerte a hangjáról
Rigócsőr királyt! Halkan felsikoltott, és el akart
futni, de a király megfogta a kezét, és magával vonta
a terembe. De alighogy beléptek, csörömpölés
hallatszott, a vendégek félrehúzódtak, a zene
elakadt: ott állt szegény királylány
megszégyenülten mindenki szeme láttára, lába előtt
a két szilkével meg a szétszóródott
ételmaradékkal.
- - Kipotyogott a zsebéből! - kiáltott valaki a
vendégek közül, s vége-hossza nem lett volna a
csúfondáros kacagásnak, ha Rigócsőr király csöndet
nem int. Odalépett a zokogó királylányhoz, és
szelíden a keblére ölelte.
- - Ne keseregj, kedves feleségem - mondta neki -, a
rossz napok véget értek. Én voltam a koldus, akivel a
nyomorúságos viskóban éltél; én voltam a huszár
is, aki az edényeidet összetiporta. Mindez csak azért
történt, hogy megtörjék a gőgöd, és megbűnhődj
kevélységedért.
- - Nagyot vétettem - zokogta a királylány -, nem
érdemlem meg, hogy a feleséged legyek.
- - Igaz, vétettél - felelte a király -, de amit
vétettél, le is vezekelted; most aztán ne búsulj
többet: ezt az ünnepséget azért rendeztem, hogy
megüljük a mi igazi menyegzőnket!
- Akkor udvarhölgyek siettek elő, pompás ruhába
öltöztették a királylányt; mire elkészült
öltözékével, megérkezett az édesapja is, mind az
egész udvarával; áldását adta az ifjú párra, és
elkezdődött a vigalom, híres-neves lakodalom,
dínomdánom.
- Bárcsak mi is ott lehettünk volna!
