Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a
térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira
Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a
gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét,
mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sült tököt
a kultúrpalota tövében, a két kűszent lábánál,
akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben,
lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész.
Kérdeztem tőle, hová való, ezt feleli rá:
- Leginkább csak Gyevibe.
A régi világban szokásban volt a nagyeszű
magyaroknál a Márton gyereket Mártának
kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és
ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság
lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el
magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg a
mindenféle dézsmaszedők.
No de ez a tudósok dolga, én csak annyit
mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor
utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen
volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás
király volt. ("Az pedig még Kossuth atyánknál is
régebben volt, hallja!" - így mondja az én gyevi
emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól
ezer esztendő választana el bennünket. Különben
vagyunk ezzel így többen is.)
Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer
ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni járt,
amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi
őrgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a
Palavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy
eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az
ispánján kívül, aki alatt a nádor értendő, azt
ijesztgette tréfás szóval:
- Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el
ne kapjon a réztollú bagó?
- Itt van Gyevi egy miatyánkra - emelte meg a
süvegét az ispán -, ott meghálhatunk, reggel aztán
megkereshetjük a többieket.
- Okos embernek adsz kenyeret, ispán - biccentett
rá Mátyás a tanácsra.
- Csak adnék, királyom, ha volna - mutatta
mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.
- No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem
viszünk terhet - nevetett a király.
Mentek is szaporán, gyertyagyújtáskor be is
értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este volt,
bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek
beszélgettek a leveles kapukban. A fejedelem délceg
alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták
is fönnhangon:
- Ott is nagy eső járt, ahol ez termett. Hét
határban nincs ilyen szép szál legény.
- Hallod-e, ispán? - húzta ki magát büszkén a
király.
Az ispán még meg se mukkanhatott, mikor valaki
nagy alázatosan megszólalt:
- Kivéve a gyevi bírót.
Szép, fehér hajú öregember volt, aki mondta,
még a sapkáját is megemelte hozzá.
Összenézett a király meg az ispán, de csak
elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu
közepére, ahol nyitott ajtajú ház ajtófélfáján
forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is
ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a
király:
- Csárda ez, atyafiak?
- Az ez.
- Van-e benne fehér cipó?
- A váci püspök se eszik olyant.
- Kivéve a gyevi bírót - mondták ketten is
egyszerre.
- Hát piros bor?
- A török császár se iszik olyant.
- Kivéve a gyevi bírót - kapkodták le a népek a
fejrevalójukat.
Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell
mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta
befelé:
- Gyere, gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas!
Hát elverték az éhüket hamar, rántottát ettek
kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is
köszönték a vacsorát a csárdásnak illendően.
- Ilyen jóízűt se ettek ma Budavárában -
ütött a vállára a király barátságosan.
- Váljék egészségére, vitéz uram -
dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is
mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy "kivéve
a gyevi bírót".
- Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se -
nevette el magát a király.
- Hej, dehogynem, vitéz uram, dehogynem! -
kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal,
szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király
azonban most már bosszúsan vont vállat.
- Ejnye, de fura falu ez a Gyevi, vigye el a
markoláb!
- Kivéve a gyevi bírót - kottyantott bele a
gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint
csak nevetésre szaladt a szája.
- De bizony azt vigye el legelőbb!
- Márpedig azt nem viszi! - csikorgott ki a
sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult
a szoba közepére egy kis duda formájú ember, akinek
szép nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi
korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél
jobban elfutotta a méreg. - Gyeviben az a törvény,
hogy a bírót mindenből ki kell venni.
- Ejnye, kutya meg a mája! - csodálkozott el a
király.
- Hát aztán ki hozta ezt a törvényt?
- A gyevi bíró! - lengette a füleit a dudaember.
- No, szeretném azt a jeles bírót látni! -
kacagott a király.
- Hát csak nézzen meg kend - szuszogott a
dudaember -, én vagyok a gyevi bíró!
- Hát akkor kendet vigye el a markoláb - mutatott
rá a király -, ezt meg Mátyás deák mondja kendnek.
Az lett ebből, hogy a gyevi bíró mindjárt
előrikkantotta a kisbírót, és hűvösre tetette a
két diákot.
- Ki nem ereszted őket, míg meg nem tanulják a
gyevi törvényt!
Ment is a két diák engedelmesen, de kisvártatva
lelkendezve futott vissza a kisbíró, mutogatva az
összeszorított markát, mint az égett sebet.
- Hát te tán parazsat szorongatsz a markodban,
hé?! - meresztett nagy szemet a bíró.
- Jobban süt ez még annál is - nyitotta ki a
markát a kisbíró. - Ezt küldik a csárdásgazdának a
garabonciások.
Vadonatúj aranyforint volt. Szent László képe az
egyik felén, gyűrűs holló a másikon, addig csak
hallomásból tudtak ilyenről Gyeviben.
Meg is szeppent a bíró egy kicsit, hogy mégse
lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek.
Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a
kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak azok semmi
különöset. Papirost szedtek elő a tarisznyából,
arra irkáltak-firkáltak; a nagyobb mondta, a kisebb
írta.
- Mégiscsak deákfélék lesznek - nyugodott meg a
bíró. - Majd számon veszem, mire pazarolták a
mécsest.
Kürtriadásra, lódobogásra ébredt reggel. Cifra
ruhás urak sürögtek-forogtak a háza előtt, középen
a két deák. Fogja az ákombákomos papírt a kisebb,
adja neki a parancsot a nagyobb:
- Olvasd, ispán, olvasd!
- Gyevi derék népét szívébe fogadja a király
őfelsége! - olvassa a kisebb deák.
- Kivéve a gyevi bírót! - mondja a nagyobb.
- Nincs köztük tökkel ütött fejű ember.
- Kivéve a gyevi bírót!
- Azért elrendeli a király, hogy Gyeviben többet
senki porciót ne fizessen!
- Kivéve a gyevi bírót!
- Minden gyevi ember pünkösd napján az ő
vendége legyen!
- Kivéve a gyevi bírót!
- Ezüsttálból aranykanállal egyen!
- Kivéve a gyevi bírót!
- Tíz arany útravalót kapjon! - hajtogatta össze
az ispán az írást.
- Kivéve a gyevi bírót! - mondta rá a király, s
odafordult nevetve a dudaemberhez. - No, gyevi bíró,
ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?
Azzal megsarkantyúzta a lovát, s egyszerre porba
veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta
se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a
megszúrt duda, betakarta magát a fülével, s
világéletében ki nem bújt többet alóla.
Ezt pedig annak a bizonyságára írtam, hogy a
tekintélytiszteletet nem most találták ám ki
Magyarországon!
