Móra Ferenc

A gyevi törvény

   Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sült tököt a kultúrpalota tövében, a két kűszent lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész.

   Kérdeztem tőle, hová való, ezt feleli rá:

   - Leginkább csak Gyevibe.

   A régi világban szokásban volt a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg a mindenféle dézsmaszedők.

   No de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt. ("Az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt, hallja!" - így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendő választana el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)

   Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi őrgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a Palavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az ispánján kívül, aki alatt a nádor értendő, azt ijesztgette tréfás szóval:

   - Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó?

   - Itt van Gyevi egy miatyánkra - emelte meg a süvegét az ispán -, ott meghálhatunk, reggel aztán megkereshetjük a többieket.

   - Okos embernek adsz kenyeret, ispán - biccentett rá Mátyás a tanácsra.

   - Csak adnék, királyom, ha volna - mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.

   - No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet - nevetett a király.

   Mentek is szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek beszélgettek a leveles kapukban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták is fönnhangon:

   - Ott is nagy eső járt, ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény.

   - Hallod-e, ispán? - húzta ki magát büszkén a király.

   Az ispán még meg se mukkanhatott, mikor valaki nagy alázatosan megszólalt:

   - Kivéve a gyevi bírót.

   Szép, fehér hajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá.

   Összenézett a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu közepére, ahol nyitott ajtajú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:

   - Csárda ez, atyafiak?

   - Az ez.

   - Van-e benne fehér cipó?

   - A váci püspök se eszik olyant.

   - Kivéve a gyevi bírót - mondták ketten is egyszerre.

   - Hát piros bor?

   - A török császár se iszik olyant.

   - Kivéve a gyevi bírót - kapkodták le a népek a fejrevalójukat.

   Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé:

   - Gyere, gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas!

   Hát elverték az éhüket hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendően.

   - Ilyen jóízűt se ettek ma Budavárában - ütött a vállára a király barátságosan.

   - Váljék egészségére, vitéz uram - dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy "kivéve a gyevi bírót".

   - Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se - nevette el magát a király.

   - Hej, dehogynem, vitéz uram, dehogynem! - kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király azonban most már bosszúsan vont vállat.

   - Ejnye, de fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb!

   - Kivéve a gyevi bírót - kottyantott bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint csak nevetésre szaladt a szája.

   - De bizony azt vigye el legelőbb!

   - Márpedig azt nem viszi! - csikorgott ki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult a szoba közepére egy kis duda formájú ember, akinek szép nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél jobban elfutotta a méreg. - Gyeviben az a törvény, hogy a bírót mindenből ki kell venni.

   - Ejnye, kutya meg a mája! - csodálkozott el a király.

   - Hát aztán ki hozta ezt a törvényt?

   - A gyevi bíró! - lengette a füleit a dudaember.

   - No, szeretném azt a jeles bírót látni! - kacagott a király.

   - Hát csak nézzen meg kend - szuszogott a dudaember -, én vagyok a gyevi bíró!

   - Hát akkor kendet vigye el a markoláb - mutatott rá a király -, ezt meg Mátyás deák mondja kendnek.

   Az lett ebből, hogy a gyevi bíró mindjárt előrikkantotta a kisbírót, és hűvösre tetette a két diákot.

   - Ki nem ereszted őket, míg meg nem tanulják a gyevi törvényt!

   Ment is a két diák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró, mutogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet.

   - Hát te tán parazsat szorongatsz a markodban, hé?! - meresztett nagy szemet a bíró.

   - Jobban süt ez még annál is - nyitotta ki a markát a kisbíró. - Ezt küldik a csárdásgazdának a garabonciások.

   Vadonatúj aranyforint volt. Szent László képe az egyik felén, gyűrűs holló a másikon, addig csak hallomásból tudtak ilyenről Gyeviben.

   Meg is szeppent a bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek. Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak azok semmi különöset. Papirost szedtek elő a tarisznyából, arra irkáltak-firkáltak; a nagyobb mondta, a kisebb írta.

   - Mégiscsak deákfélék lesznek - nyugodott meg a bíró. - Majd számon veszem, mire pazarolták a mécsest.

   Kürtriadásra, lódobogásra ébredt reggel. Cifra ruhás urak sürögtek-forogtak a háza előtt, középen a két deák. Fogja az ákombákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot a nagyobb:

   - Olvasd, ispán, olvasd!

   - Gyevi derék népét szívébe fogadja a király őfelsége! - olvassa a kisebb deák.

   - Kivéve a gyevi bírót! - mondja a nagyobb.

   - Nincs köztük tökkel ütött fejű ember.

   - Kivéve a gyevi bírót!

   - Azért elrendeli a király, hogy Gyeviben többet senki porciót ne fizessen!

   - Kivéve a gyevi bírót!

   - Minden gyevi ember pünkösd napján az ő vendége legyen!

   - Kivéve a gyevi bírót!

   - Ezüsttálból aranykanállal egyen!

   - Kivéve a gyevi bírót!

   - Tíz arany útravalót kapjon! - hajtogatta össze az ispán az írást.

   - Kivéve a gyevi bírót! - mondta rá a király, s odafordult nevetve a dudaemberhez. - No, gyevi bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?

   Azzal megsarkantyúzta a lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többet alóla.

 

   Ezt pedig annak a bizonyságára írtam, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon!